Az SZTE Egyetemi fotópályázatra beadott egyik képem bekerült a kiállításra, ez számomra sokkal többet jelent egy technikailag jól sikerült fotónál. Ebben a bejegyzésben mesélek nektek a kép születéséről, a mögötte rejlő érzésekről és arról, milyen érzés viszontlátni egy darabot a saját világomból a nagyközönség előtt.
SZTE Egyetemi Fotópályázat
Huszadik éve már, hogy az SZTE Kulturális Iroda által szervezett Egyetemi Tavasz programsorozatával ünnepeljük a megújulás évszakát Szegeden. Az idei évben a rendezvénysorozatot április 10-én nyitották meg a Szegedi Tudományegyetem Rektori Épületének átriumában. A nyitóünnepségen díjazták a művészeti pályázatok (fotópályázat, versmondó verseny, zenei verseny, vers-, blog- és drámapályázat) legkiválóbb alkotóit.
Az egyetemi fotópályázat komoly hagyományokkal rendelkezik, ennek megfelelően nívós szakmai zsűri értékelte a beérkezett alkotásokat, melyeket 3 kategóriában (fekete-fehér, épületfotó és természetfotó) lehetett benyújtani. A beérkezett pályaműveket Dobóczky Zsolt fotóművész, a Gábor Dénes Szakgimnázium elektrotechnika tanára, Sahin-Tóth István, az SZTE kreatív szakértője és Török János fotográfus, a Délmagyarország fotóriportere bírálták el, figyelembe véve többek között az esztétikát, kompozíciót, színvilágot és a képek által közvetített üzenetet.
Nagyon nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy az egyik fotómat méltónak találta a zsűri arra, hogy a kiállítás része lehessen. Nézzük is meg közelebbről a fényképet!
Gödör Nóra: Lopott szirom
A kiállított fotón a barátnőm, Heni látható, ahogy a Széchenyi téren álló magnóliafák virágai közül néz ki – vagy éppen bújik vissza mögéjük. Ez a bizonytalan „kikandikál vagy elbújik?” helyzet volt az, ami megfogott a jelenetben. Egy egyszerű, mégis sokatmondó pillanat, ami kicsit játékos, kicsit titokzatos.
A képen számomra az volt a legérdekesebb, hogy nemcsak az ember van a fókuszban, hanem a környezet is hozzátesz valamit – sőt, szinte egyenrangú szereplővé válik. A fekete-fehér feldolgozás azért volt tudatos döntés, mert így jobban előtérbe kerülnek a formák, a textúrák, és nem a színek viszik el a figyelmet. Jobban látszik például a kéz mozdulata vagy a virágszirmok finomsága.
Ez a fotó inkább hangulatfotó, mint klasszikus portréfotózás – pont attól lett különleges, hogy nem egy beállított arckép, hanem egy természetes, őszinte pillanat. Egy közeli barátság, egy nyugodt délután és a tavasz hangulata van benne.
Nekem ez a kép emiatt lett igazán személyes. Nem csak technikailag szeretem, hanem azért is, mert fontos élményt idéz fel. Most pedig ott van a kiállításon, amiért nagyon hálás vagyok.
A legnagyobb elismerés számomra azonban az volt, amikor egy jeles szegedi fotóművész azt írta nekem, hogy a fekete-fehér kategóriában az én képem volt a kedvence. Továbbá, hogy Edward Weston munkásságát idézte fel benne.