Ebben a bejegyzésben elmesélem, hogyan indultam el a fotózás útján egy gabonapelyhes doboz mellől, és hogyan jutottam el addig, hogy a képeimet kiállításon láthatják mások is. Ez egy személyes történet arról, hogy néha mennyi minden múlik egyetlen elkapott pillanaton, mind a gép előtt, mind mögötte.
A fotózás, ami elindított mindent
Néha, ha visszagondolok, honnan is indult ez az egész sztori, szinte hihetetlennek tűnik, hogy milyen apró dolgok tudnak irányt adni egy életnek. Kb. 8-9 éves lehettem, amikor egy reggel, a szokásos gabonapelyhes dobozból a finom ropogós falatok mellett egy apró, műanyag fényképezőgépet is „kibányásztam”. Ma már szinte nevetségesen egyszerűnek tűnik: műanyag lencse, egyetlen gomb, 15-20 képes film, ami azóta is előhívatlanul lapul egy fiók mélyén.
De az a pillanat, amikor először próbáltam a kis fényképezőgépemmel elkapni a kert végében üldögélő macska nézését… az máig velem maradt. A macskák voltak az első modelljeim, mert csendesek voltak, türelmesek, és nem szóltak, ha túl közel mentem hozzájuk. Talán már ott kezdett kialakulni bennem az a finom érzékenység, amit ma is keresek a portréimban.
Egy karácsony, ami mindent megváltoztatott
2012 karácsonya más volt, mint a többi. A bátyámmal közösen kaptunk egy-egy digitális fényképezőgépet a szüleinktől, én pedig mintha csak erre vártam volna, azonnal belevetettem magam a fotózásba. Lovardák, bobpályák, osztálykirándulások – minden új hely, új téma volt. A gépem ott volt a kezemben, és én csak fotóztam, ahogy a világ mozgott körülöttem.
Aztán 14 évesen megkaptam az első okostelefonom. Innentől kezdve a zsebemben hordtam a fényképezőgépet. És persze kattintgattam – sokat, mindent, mindenkit. De a valódi fordulat jó néhány évvel később, 2021-ben érkezett meg.
Egy pályázat, egy kép, egy új irány
A szülővárosomban, Gyálon fotópályázatot hirdettek „Fókuszban a klímaváltozás” címmel. A pályázat célja az volt, hogy felhívja a figyelmet az éghajlatváltozás negatív hatásaira, valamint hangsúlyozza az egyéni és kollektív felelősséget a klímaváltozás következményeinek enyhítéséért folytatott küzdelemben. A kiírás szerint a szervezők olyan alkotásokat vártak, amelyek a klímatudatossággal, energiatakarékossággal kapcsolatos legjobb pillanatokat örökítik meg.
Ekkor már az SZTE-n tanultam, így Szegeden éltem, és épp ezekben a hónapokban kezdtem újra kicsit komolyabban venni a fotózást. Volt egy Huawei telefonom, azzal jártam a várost és kerestem a témákat. Végül beadtam pár képet és a „Biocikli” alkotásomért a zsűri a második helyet ítélte nekem.
Egy pillanatig sem volt kérdés számomra, hogy mit kezdjek a nyereményemmel. Megvettem életem első „rendes” gépét, egy Canon EOS 2000D-t. Nem a legprofibb darab, egy jó minőségű, belépő szintű gépnek számít, de az enyém, és a mai napig vele dolgozom. Az első gép mindig különleges marad.
Képbe kerültem – szó szerint
Elkezdtem újra más szemmel nézni a várost. Ha volt egy kis szabadidőm két ZH között, elindultam: a Tisza-part, az egyetem környéke, eldugott utcák és parkok. Közben egyre többen kértek meg, hogy fotózzam le őket. Ezek voltak az első portréim, és egyben a legjobb gyakorlás: hogyan beszéljek közben, hogyan oldjam fel az embereket, hogyan kapjam el azt a bizonyos pillanatot.
Aztán jöttek a fogathajtó versenyek – ott próbáltam először mozgó témát fotózni. Azt hittem, az nehéz. Aztán később jöttek a bulik, és rájöttem, hogy egy mozgó ember legalább annyira kihívás, mint egy vágtázó ló.
A buli, ami mindent megváltoztatott
2022-ben részt vettem a Morgilla nevű kollégiumi csapatversenyen, és a kék csapat „hivatalos” fotósa lettem. Az eseményt a Hungi kistermében zártuk egy bulival – én pedig ott álltam, a kezem ügyében a gépemmel, és fotóztam. Sokat. Lelkesen. Valahol ott, a hangos zenében és a villódzó fények között éreztem meg először azt, hogy milyen az, amikor te örökíted meg az este hangulatát másoknak.
A buli végén odalépett hozzám DJ Dzsi, és csak annyit kérdezett:
– Lenne kedved az eseményeimet fotózni?
– Hogyne lenne!
Onnantól nem volt megállás. DJ Dzsinek köszönhetően bejártam Szeged szinte összes szórakozóhelyét: Hungi, Number One, Flow, IH, Retro Klub… Kari bulik, szakestek, bankettek, gólyabálok – mindenütt ott voltam a gépemmel. Tanultam, tapasztaltam, és kezdtem megérteni, mi az, amit igazán szeretek ebben az egészben: elkapni a valódit. A pillanatot, ami nem póz, nem beállított, hanem őszinte.
2025-ben pedig elérkezett egy újabb különleges alkalom: én fotózhattam a Pszichológus Bált – ráadásul a párommal közösen. Ez nemcsak megható volt, hanem szakmailag is hatalmas előrelépés. Egy újabb mérföldkő.
Amikor visszatekintek erre az útra, látom: semmi sem történt véletlenül. Minden egy kis filmes géppel kezdődött. És ha akkor nem fotózom le a macskáimat, valószínűleg most nem olvastad volna el ezt a blogbejegyzést.